|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 21 találat | lapozás: 1-21 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: András Gyula 2002. március 11.Márc. 7-én Szatmárnémetiben a premieren a színház társulatának két alapítótagjának tapsolt a közönség, Soós Angélának és Vándor Andrásnak. Bessenyei István Tennessee Williams: Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak című egyfelvonásosát vitte színre a két művésszel. Az előadás második része a meglepetés a közönség számára: kötetlen beszélgetés a művészekkel pályafutásukról, a színházalapításról, az első szatmári társulatról. A nézőtéren helyet foglaló színművészek, köztük Ács Alajos és Diószegi Iván hangulatos történetetekkel hozakodtak elő. András Gyula színművész Harag Györggyel párhuzamosan a színház korábbi vezetőjét, Parászka Miklóst méltatta. /Dancs Artúr: Köszönjük a Színházat és az 50 évet! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 11./2003. május 28.Megjelent a Gyulafehérvári Gróf Mailáth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szeminárium Évkönyve - Gyulafehérvár, az erdélyi püspök székhelye. Szerkesztette Baróti László-Sándor, az intézmény igazgatója, készült az Apáczai Közalapítvány támogatásával. Az évkönyvben dr. Kovács András Gyulafehérvárról, az erdélyi püspök középkori székhelyéről, valamint a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház történetéről értekezett, Balla Imre a Szent István király alapította erdélyi püspökség történetét, Geréd Vilmos a székesegyház orgonáinak, Horváth László a helybeli teológiai intézet, Sípos Ibolya és Vass Csongor a Batthyaneum könyvtár történetét tárta az olvasó elé. Baróti László-Sándor Szent Istvánról, az egyház- és államalapításról, Márton Áronról, az apostolról, iskolapolitikájáról és nevelési törekvéseiről, a Római Katolikus Kántoriskola történetéről (1953-1990), a szeminárium közelmúltjáról (1990-2000) írott tanulmányai gazdagítják az évkönyvet. Csala Rita a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltárba adott betekintést, Gudor Botond Bod Péter életét és munkásságát méltatta, Dimén Levente a Torockói-hegység geológiai rezervátumát ismertette. Az iskolában jelenleg működik fúvószenekar, kamarazene együttes, van Dsida Jenő Önképzőkör, melynek keretében a Szikra című iskolai lapot szerkesztik. Testvériskolai kapcsolatot ápolnak a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiummal és a székesfehérvári ciszterci gimnáziummal. /Győrfi Dénes: Becses kiadvány a Bethlen-könyvtárban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 28./2004. július 23.Újra székelykapu áll az algyógyi református templomkert bejáratánál. A zetelaki mesterek faragta kaput a 92 esztendős tatabányai Puskás Kálmán állította szülei emlékére: édesapja 1908 és 1919 között volt az algyógyi református eklézsia lelkipásztora. A kapu ünnepi átadására júl. 22-én volt. Őseidnek szent hitéhez, nemzetséged gyökeréhez testvér ne légy hűtlen soha, olvasható Algyógy egyetlen magyar feliratú székelykapuján. Puskás Kálmán itt született a régi algyógyi parókia egyik szobájában, itt élte élete első éveit 1920-ig, amikor a körülbelül 350 lelket számláló algyógyi gyülekezet jó része a háborút követően kénytelen volt elhagyni e települést. Azóta sem volt saját lelkésze Algyógynak, igaz, gyülekezete sincs már. A parókián, jó néhány éve Gudor András gyulafehérvári lelkész szórványtábor-központot alakított ki, s másfél éve az erdélyi református Ifjúsági Keresztyén Egylet építi tovább az elkezdett munkát. A székelykapu őrizte templomkertet a napokban éppen az utcagyerekeket oltalmazó kolozsvári AKSZA alapítvány védencei népesítik be. – A tábor élő példa arra, hogy a romokon újra kihajthat az élet, ha nincs is gyülekezet, meg lehet találni a cselekvés módját – fogalmazott Vetési László lelkipásztor, aki az ünnepi avatás alkalmából a 100. zsoltárra építette e nap üzenetét: Menjetek be az Úr kapuin hálaadással. Hálát kell adnunk azért, hogy a római kövekre épített Árpád-kori templom és románkori körkápolna kertjében, melynek szomszédságában közel száz évig tanultak székely diákok a Kunok által alapított földműves iskolában, ma újra székelykapun léphetnek be a szórványból érkező, elrománosodott vagy elkallódott gyermekek és újra őseik nyelvén dicsérhetik az Urat. /Gáspár-Barra Réka: Székelykapu a jövendőbe. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 23./2004. november 22.Nov. 20-án tartották az EMKE, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, valamint Adyfalva, Gencs és Tasnád RMDSZ–szervezetei a közös rendezvényt, tizenötödik alkalommal került sor az érmindszenti zarándoklatra. Katona Tamás volt az idei megemlékezés főszónoka. Sagyebó Lászlónak, a Határon Túli Magyarok Hivatala főosztályvezetőjének beszéde után András Gyula és Marcel Mirea színművészek szavaltak Ady–verseket. Az érmindszenti református templomban zajlott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Ady Endre Társaság és a Nagyváradi Magyar Művelődési Céh Ady–megemlékezése. Tőkés László püspök a magyarság fogyására, az anyaországon kívül élő magyarok egyre súlyosbodó helyzetére hívta fel a hallgatók figyelmét. Kalász Márton budapesti költő és Indig Ottó nagyváradi irodalomtörténész előadása után Melegh Vilmos nagyváradi színművész és a helyi fiatalok szavaltak Ady–, vagy Adyról írt verseket. A templomban a karzat alatt lévő széket, amelyben egykor az Ady család foglalt helyet, Ady–emlékhellyé nyilvánították. /Elek György: Tizenötödik alkalommal emlékeztünk Ady Endrére. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 22./2005. szeptember 20.Az Arad megyei Zimándújfalun a helybeli Borostyán Egyesület gyűjtést szervezett a székelyföldi árvízkárosultak javára. Az összegyűlt pénzt négytagú küldöttség vitte el a Székelykeresztúr mellett lévő Siménfalvára, ahol átadták András Gyula alpolgármesternek. /(b): Zimándújfalusiak adománya Siménfalvára Zimándújfalusiak adománya Siménfalvára. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 20./2005. december 10.Gudor András gyulafehérvári lelkész szórványt járja, 14 helységben szolgál, 9 gyülekezetet csak nagy ünnepekkor látogat, 5-ben rendszeresen tart istentiszteletet. Vingárd szász falu, 1309-ben plébániatemploma volt. Ennek helyére építtet templomot 1459-ben a Hunyadiakkal rokon Geréb János. 500 év múltán a templomot államosították, gabonaraktár lett. A visszaigénylési kérvényt a lelkész orra előtt tépték szét: “minek kell a templom, nincs már itt senki”. További folyamodványait is válasz nélkül hagyták. Alsócsórán a templom sem maradt fenn. Az alvinci imateremben őrzik a bútorzatát. Igényelnék vissza a református temetőt, de válasz erre se érkezett. Az alvinci templom a XIV. századból származik. 50 évvel ezelőtt használták utoljára templomnak. Az 1970-es árvízkor a vízszint elérte a 2,5 métert, azóta a tetőszerkezet beomlott. A harangot ellopták, a rendőrségi nyomozás nem vezetett eredményre. Mindent széthordanak, a márványsírköveket is elhordják a temetőből. Benedek Károly esperes síremlékéről az 1 négyzetméteres bronzplakett is valamelyik ócskavastelepen végezte. Az úrasztalát is ellopták a templomból, meg a két kőoroszlánt. 2004-ben az egyházközség a Magyar Örökségtől kapott pénzzel, a régi anyag felhasználásával és a gyülekezet munkájával javította meg a tetőt. Borberek templomát csak a Maros választja el az alvincitől. A templom Erdély első gótikus alkotásai közé tartozik. Falaiból 3 méter már iszap és homok alatt van. A 70-es években a templom beomlott. Tavaly, a Károlyi Gáspár Teológia diákjai kitakarították a templomot, pénzt gyűjtöttek és varsági mesterek bezsindelyezték a szentély tetejét. Marosszentimre templomáról kapott neve már az 1238-as oklevelekben szerepel. A ma is álló templom román kori részei is a XII. századra utalnak. A második világháború után a templom pap és hívek nélkül marad. A 60-as években a gyártelepen lakott 70-80 lélek, de ők a telepen volt kiskápolnában imádkoztak. Mára egy család maradt a gyártelepen és a faluban lakó másik három családdal alkotják a gyülekezetet. A templomkert területének egynegyede a Polgármesteri Hivatal tulajdonába került. A gyönyörű gótikus ablakokat összetörték, s a falon fennmaradt Európa-szerte híres freskót, a “Jeruzsellem felett könnyező Jézust” végigkarcolták. – A templomok beomlanak, kövenként hordják szét a múltunkat, összegezte a helyzetet a cikkíró. /Takács Ildikó: Omladozó templomok. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 10./2006. augusztus 7.Mint a rendszerváltás óta mindig augusztus első hetének végén, most is százak zarándokoltak el a Tasnád közelében lévő Sződemeterre Kölcseyre emlékezni. A helyi református templom kertjében tartott ünnepségen (ahol 1994 óta a költő egész alakos szobra áll) Ilyés Gyula az RMDSZ Szatmár megyei elnöke, Szatmárnémeti polgármestere és Marian Gheorghe, Sződemeter polgármestere köszöntötte a vendégeket, majd Kötő József az EMKE (Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület) országos elnöke mondott ünnepi beszédet. Az utóbbi esztendőkben meghonosodott szokás szerint András Gyula szatmári színművész magyarul, Marcel Mirela színművész pedig románul mondta el a Himnuszt. Fellépett a szilágypéri Budai Ézsaiás és a tasnádi Maestoso kórus, szavaltak a sződemeteri, tasnádi és szilágypéri fiatalok. /S. L.: Kölcseyre emlékeztek. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 7./2007. október 19.A Diaszpóra Alapítvány díjazta a románok lakta vidéken élő magyarokért fáradozókat. Amikor három éve megkezdte működését, még csak három-négy magyar gyermeket hoztak ide a szülők, azóta már közel harmincan járnak a gyulafehérvári szórványközpontban működő magyar napközibe. A szórványközpont létrehozását kezdeményező és hívei segítségével kivitelező Gudor András gyulafehérvári református lelkész reméli, hogy nem kell majd győzködni a szülőket: írassák magyar tannyelvű osztályba a gyermekeket. A közel 80 ezres Gyulafehérváron és közvetlen körzetében mindössze 1500 magyar él, közülük közel 700 római katolikus és valamivel több mint 400 református. Meghaladja a százat azoknak a száma, akik már alig tartoznak valamelyik felekezethez. A lemorzsolódást és a lassú beolvadást szeretnék fékezni az amerikai és holland segítséggel 2001 és 2004 között felépült szórványközpont révén. Ezt az igyekezetet segíti a római katolikus felekezetű, magyar tannyelvű Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szeminárium is, amelyben magyar tannyelvű óvoda is működik. A kicsik innen minden délben átjárnak a szórványközpontba, és pajtásaikhoz csatlakozva a közel harminc apróság napközis rendszerben tölti el a délutánt. Gyulafehérváron pillanatnyilag a Gróf Majláth Gusztáv Károly-Líceum mellett a Vasile Goldis Iskolában működnek magyar tannyelvű osztályok. Utóbbiban összevont osztályok vannak, mind az 1–4., mind az 5–8. -os tagozatonA gyulafehérvári szórványközpontban működik a Bod Péter Alapítvány és egy kisebb könyvtár is. Gudor András örömmel vette át az Erdélyi Református Egyházkerület Diaszpóra Alapítványa 15. évfordulóján, a Brassó megyei Kőhalomban megtartott ünnepségen a Czelder Márton-díjat. Hozzá hasonlóan az ünnepségen Földes Károly-díjjal jutalmazták a Fehér megyei Kiskapusról származó Szabó Endre ploiesti-i református egyházgondnokot. „Nagyon meglepett a díj, hiszen én csak azt tettem és teszem, amit magyar reformátusként tennem kell a Ploiesti-en élő magyarokért. Az ajtóm mindenkor minden magyar előtt nyitva áll, nálam a magyar szóért soha nem kellett sorba állni, és az nem került semmibe” – nyilatkozta a nyugalmazott egészségügyi asszisztens. Az alig ötvenfős ploiesti-i református gyülekezet az egyetlen a városban, ahol még magyarul imádkoznak, és magyarul szól a zsoltár. A gyülekezet 99 százaléka 70 év feletti. Czelder Márton a 19. század második felében tíz évig dolgozott Ó-Romániában református misszionárius lelkészként. Ő szervezte meg, és alapította a pitesti-i, a ploiesti-i, a galaci, a brailai, a calarasi-i, a focsani-i, a craiovai, a szászkúti és a konstancai református, illetve protestáns gyülekezeteket, amelyekben templomokat és iskolákat építtetett. A mezőújlaki születésű Földes Károly az 1900-as évek első felében több tanulmányában dokumentálta, és hívta fel a figyelmet a mezőségi szórványban élő magyarok beolvadására. /Benkő Levente: Szolgálat a szórvány szórványában. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./2007. október 20.Október 16-án Kőhalomban a Diaszpóra Alapítvány fennállásának 15 éves évfordulóját ünnepelték. Az ünnepség Vetési Lászlónak, az alapítvány elnökének vetítettképes előadásával kezdődött. Ezt követően Jenei Tamás díjalapító, az Alapítvány alelnöke mondott beszédet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Diaszpóra Alapítvány idén Czelder Márton-díjjal Gudor András gyulafehérvári lelkészt tüntette ki, aki több évtizedig Búzásbocsárdon és Alsókarácsonyfalván szolgált, és éveken át gondnoka volt az algyógyi szórványtáboroknak. A Földes Károly-díjat Szabó Endre ploiesti-i református gondnoknak ítélték oda, aki több évtizede hűségesen szolgálja a Kárpátokon kívüli szórványmagyarságot. /Sipos-Vízaknai Balázs: Tizenöt éves a Diaszpóra Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2007. december 3.A hét végén zajlott a XVIII. Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Kárpát-medencei döntője Szatmárnémetiben. A versenyt a helyi Szent-Györgyi Albert Társaság, a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés, a szatmárnémeti Szentlélek Plébánia, valamint a Harag György Társulat szervezte, főszervezője pedig Csirák Csaba volt. November 30-án a Debrecenben született, Dabolcon nevelkedett, majd később Szatmárnémetiben és Mikolában élő és tanító költő, Gellért Sándor sírjánál helyeztek el koszorút. Lovas János egyetemi adjunktus röviden bemutatta Gellért Sándor költészetét. András Gyula színművész, valamint a Kiskendről érkezett Rüsz Károly versenyző, aki eddig az összes Gellért Sándor-versenyen részt vett, a költő egy-egy művét adták elő. Másnap, december 1-jén, a döntő megkezdése előtt, megkoszorúzták Dsida Jenő emléktábláját is. /Három különböző ország versenyzője lett az első három helyezett. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 3./2008. augusztus 11.Augusztus 8-án Vetés templomát mutatták be a megemlékezés-sorozat résztvevőinek, majd megtekintették a környék történelmi emlékhelyeit, többek között a majtényi síkon lévő emlékművet, a kaplonyi Károlyi-kriptát. A sződemeteri Kölcsey-megemlékezésen Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd Csáki Márta helyi református lelkipásztor és Marian Gheorghe, a község polgármestere mondott üdvözlő beszédet, András Gyula és Marcel Mirea színművészek a Himnuszt szavalták el. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere a kilencvenes évek elejét idézte fel beszédében, amikor elkezdődhetett/folytatódhatott a nagy költő emlékének az ápolása, és amely lelkesedést sikerült immár 18 éven keresztül megőrizni. Egyed Emese irodalomtörténész beszéde után Katona Tamás volt államtitkár, történész hangsúlyozta: Kölcsey a legutolsó tisztességes magyar politikus volt. A szilágypéri Budai Ézsaiás és a Tasnádi Maestoso kórus énekszámokkal szerepelt az ünnepségen. /Fodor István: Sződemeter nagy szülöttére emlékeztek pénteken. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), aug. 11./2008. október 8.Bensőséges ünnepségre gyűltek össze a hívek, érdeklődők és meghívottak a gyulafehérvári református gyülekezet templomában, Gudor András lelkész otthonában a szórványdíjak átadása alkalmából. Sok olyan lelkész van a szórványban, aki kemény közösségi munkával tölti el az életét. Figyelnünk kell rájuk! – emelte ki Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Jenei Tamás belmissziói előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke a Czelder Márton és Földes Károly szórványdíjak átadásának történetét ismertette. Idén tizenhatodik alkalommal került sor a díjak kiosztására, amit ezúttal Legendi Margit zalatnai presbiter asszony, Szilágyi Endre szászvárosi és Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkészek vehettek át. /Gyulafehérvár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkész 1955-től volt a Szeben megyei mihályfalvi református gyülekezete lelkipásztora. Összesen 45 évet szolgált szórványközösségben, ezért érdemelte ki a Czelder Márton díjat. Szilágyi Endre nyugalmazott szászvárosi lelkész 1976 és 1999 között volt legtevékenyebb. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a műemléktemplom tetőszerkezetének megjavítása, a kápolna és a kántori lakás, valamint a parókia rendbehozatala is. Majdnem félévszázados tevékenységéért vehette át a Czelder Márton díjat. Gudor András gyulafehérvári lelkész a megjelenteknek bemutatta a bennlakásként működő épületet, ahonnan naponta 20 óvodás indul a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum óvodájába. Ez is szórványmisszió, méghozzá ökumenikus szellemben. /Lelkészek a szórványközösség szolgálatában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Gudor Botond magyarigeni lelkész Legendi Margitról szóló laudációjában az érchegység magyar világát elevenítette fel. Említette a zalatnai születésű Nagyajtai Terézt, aki a nemzet jelmeztervezőjeként Bánk Bánt és Tamási műveit látta el jelmezzel, Szentkirályi Zsigmond zalatnai írót, bányamérnököt, Lámfalussy Sándor zalatnai erdőmérnököt és Knop Vencelt, a kőfaragó iskola tanárát, Lukács Béla miniszterről, Ferenczi Sándor régészről, Gruzda János pap-festőről. Maanapság pedig az ide érkezők megkérdezik, élnek még itt magyarok? Legendi Margit presbiter asszony Zalatnán parókiát javított, emlékmű állítását vitte sikerre, hét éve látás nélkül jár a templomba, költői délutánokat szervez. Végvári teljesítmény mindez. /Végvári teljesítmény Zalatnán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./2008. november 29.Dr. Gudor Botond magyarigeni református lelkész a valamikori virágzó hegyaljai, ma részben elhagyott vagy minimális gyülekezeti létszámmal rendelkező templomok, iskolák megmentésére vállalkozott. A lelkészt a Gyulafehérvári Egyetem tudományos munkatársaként alkalmazta. A 2008. év munkájának gyümölcsei között van, hogy édesapjával, Gudor András gyulafehérvári református lelkésszel fenntartották a II. Rákóczi Ferenc Közösségi Házban a gyulafehérvári kis óvoda működését. Ezt a Szülőföld Alap, valamint a kolozsvári Communitas Alapítvány anyagi hozzájárulásával valósították meg. Jelenleg a Gyulafehérvári Katolikus Érsekség nagyvonalú hozzájárulásával, az épület biztosításával és felújításával csaknem 160 gyermek tanul magyar iskolában és magyarul, ökumenikus szellemben az óvodától érettségiig, megőrizve a vallásórák felekezeti önállóságát és a Katolikus Líceumi Szeminárium hagyományait. A Nagyenyedi Egyházmegyei Levéltár megóvása aktuális feladattá vált most, amikor a Vártemplom belsejét renoválják. A Bethlen Kollégium Szőcs Ildikó igazgató hozzájárulásával befogadta az értékes iratállományt, és a Dokumentációs Könyvtárral szemben tűzbiztos és beázásmentes helyiségben helyezte el. A kb. 20 folyómétert kitevő anyagot egyházmegyei levelezés (XVI–XX. sz.), jegyzőkönyvek, személyi és gyülekezeti jelentésanyagok, valamint iskolai ügyek dossziéi teszik ki. A régi, elhanyagolt műemléktemplomok esetében sokoldalú szórványmissziós feladatról van szó. A sárdi műemléktemplom, a románkori bazilika a XIII. században épült, a XVIII. században számos átépítésen esett át. Falai, a födém és a tetőszerkezet veszélyeztetett állapotba kerültek. A településnek hosszú ideig vezető szerepe volt önálló lelkésszel, egészen az 1940-es évekig, amikor társegyházközségként Magyarigenhez csatlakozott. Jelenleg sárdi 17 egyháztagot számlál. Műemlékmentés zajlott Őraljaboldogfalva község református templomában. Belsejében XIII. századi bizáncias freskók találhatók, súlyosan leromlott állapotban. A magyar köztudatban a Kendeffy család jelenléte, valamint a XIX. században feltárt freskói miatt egyik kiemelkedő darabja Erdély művészettörténetének. A lelkész eredményes kutatómunkájának eredménye a Mega Könyvkiadó gondozásában frissen megjelent munka Bod Péterről (Gudor Botond: Istoricul Bod Péter 1712–1769). A csaknem 600 oldalas kötetnek egy 42 oldalas magyar tartalom ismertetője is van. /Bakó Botond: Egy szórványmentési folyamat hétköznapjai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 29./2009. augusztus 8.Huszadjára gyűltek egybe az emlékezők Sződemeteren a református templom előtt. Az idei Kölcsey-megemlékezés más szempontból is jubileumi volt: 165 éve annak, hogy a költő megalkotta a Hymnust Az idei rendezvény fő szónoka, Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész „Kölcsey Himnusza Közép-Európából” címmel tartott előadást. Kiss Gy. kiemelte azokat a hasonlóságokat, amelyek megtalálhatók a közép-európai himnuszokban: ezen túl azonban Kölcsey alkotása azért is kilóg a sorból, mert a műfaja is himnusz. Nemzeti himnusz nélkül nem képzelhető el nemzeti identitás, a nemzeti identitásnak pedig a sors egészséges önkritikával való vállalására kell épülnie – mondta el az irodalomtörténész. A megemlékezés az immár hagyományos módon kezdődött: András Gyula magyar nyelven, Marcel Mirea pedig románul szavalta el a Hymnust. Az idei rendezvényen a szomszédos megyékből, Magyarországról és Kárpátaljáról is voltak résztvevők. Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke megnyitóbeszédében elmondta: Kölcsey, illetve a Hymnus szellemiségéhez méltóan kell tiltakoznia a nemzetnek a szlovákiai magyarságot ért, anyanyelvhasználatot korlátozó intézkedések ellen. Erdei D. István parlamenti képviselő a tisztségviselő Kölcsey politikusi magatartásáról, szellemiségéről beszélt. Kifejtette: sajnos, az őszinteség, az elvek melletti kitartás hiányzik a mai politikusok többségéből. Kölcsey a politikát művészi szintre tudta emelni, és lemondott a jegyzőségről akkor, amikor az őt támogató párt nem tartott ki addigi elképzelései, elvei mellett, eközben a maiaknak nem számít csak az, hogy tagjai maradhassanak pártjuknak. Bár a programban nem szerepelt Vári Fábián László felszólalása, a József Attila-díjas költőnek szót adtak a szervezők: a Himnuszról, illetve annak összekötő, nemzetegyesítő szerepéről beszélt a kárpátaljai költő. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület megbízott püspöke szerint amennyiben valóban hittel mondjuk azt, hogy „megbűnhődte már e nép…”, akkor Isten áldását magunkon tudhatjuk. /Fodor István: Kölcsey-megemlékezés Sződemeteren. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), aug. 8./2011. július 18.„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről. — Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma? — A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat. — Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért? — A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre. — Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni? — A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek. — Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások? — A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket. — Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket? — Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött. — Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura? — Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni. Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató? — Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások? — A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el. — Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek? — Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont. — A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében? — A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség. — Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk? — Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép. András Gyula színművész kételkedik — Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege. — A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani. — A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása. — Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken? — Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték. — Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet? — Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni. — A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro 2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2011. október 31.Bőven akad még fehér folt Szilágyi Domokos életművébenKét nap alatt három helyszínen – Szatmárnémetiben, Nagysomkúton, valamint Kolozsváron – emlékeztek meg Szilágyi Domokosról a hétvégén a költő halálának 35. évfordulóján. „Bőven van még mit felfedezni Szilágyi Domokossal kapcsolatban, az alaposabb kutatások fényében pedig jobban megismerhetővé válhat a költő, és jobban tudjuk majd értékelni életművét” – ez volt az egyik alapvető következtetés, amelyet levontak a hétvégén Szatmárnémetiben tartott irodalmi tanácskozás résztvevői. Szilágyi Zsófia Júlia úgy vélte, Szilágyi Domokos írásainak körülbelül egyharmada máig ismeretlen. Az irodalomtörténész két évvel ezelőtt adott ki egy kötetet, amelyben az általa felfedezett számos olyan költemény is szerepelt, amelyre különböző lapokban, levelekben bukkant rá. Mint elmondta, azóta is talált a nagyközönség számára eddig ismeretlen Szilágyi Domokos-verset. Muzsnay Árpád, a rendezvénysorozat főszervezője hasonlóképpen vélekedik – mint a Krónika érdeklődésére kifejtette: igen hasznosnak tartaná, ha valaki felvállalná az erdélyi magyar írók, költők intézményes formában történő kutatását, ugyanis nagy szükség lenne a kritikai kiadásokra ahhoz, hogy alapos képet alkothassunk egy-egy irodalmár életművéről. Muzsnay Árpád szerint a munkát mielőbb el kell kezdeni, hogy a kiadvány 2013-ra, a költő születésének 75. évfordulójára elkészülhessen. Szilágyi Domokos családi levelezésével kapcsolatban például Csirák Csaba szerkesztésében korábban megjelent egy kötet, kellene azonban ennek a „párja” is, azaz jó lenne megismerni azokat a leveleket, amelyeket neki írtak, illetve a költő különböző szerkesztőségekhez írt leveleit is. Az irodalmi tanácskozás keretében Láng Gusztáv megpróbálta elhelyezni Szilágyi Domokost az erdélyi és az összmagyar lírában, kitérve a központ és a periféria viszonyára a második világháború utáni magyar irodalomban. A szatmárnémeti szobor koszorúzását megelőzően Nagy Gyula magyartanár a lázadó művészből a hatalommal megalkuvó értelmiségivé lett költő életútja kapcsán megfogalmazta a kérdést: érdemes-e vállalni a prófétasorsot, van-e célja az értelmes cselekedetnek egy irányvesztett társadalomban? Majd felelt is rá: „olvasatomban a válasz lehangoló”. Nagy Zsuka költő, nyíregyházi folyóirat-szerkesztő saját, Szilágyi Domokos által ihletett versével idézte meg a költőelődöt, majd a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákjai, illetve Havas Judit, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa mondott verset. Muzsnay Árpád az EMKE, Kereskényi Gábor pedig a szatmárnémeti önkormányzat nevében a magyar líra népszerűsítéséért kitüntetett két színművészt, Marcel Mireát és András Gyulát. A szombati, nagysomkúti megemlékezésen a nagybányai Németh László Gimnázium diákjai is szavaltak, valamint részt vett az ünnepségen Magyarlápos küldöttsége, ahol gyermekéveit töltötte a költő. „Szilágyi Domokos a tragikus magyar költői sors megtestesítője, életművében sikerült egyesítenie a beláthatatlan magasságokat és mélységeket” – hangsúlyozta Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szombaton a költő sírjának megkoszorúzásán, a Házsongárdi temetőben. „Fontos tanulság számunkra Szilágyi Domokos élettapasztalata, amely a megbékélés jegyében fogalmazható meg. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy képesek legyünk átérezni és megérteni a ránk hagyott életművet” – fogalmazott a főkonzul. Kántor Lajos ugyanakkor kifejtette: nem a Házsongárd lakójára kell emlékeznünk, hanem az élő költőre. A Kolozsvár Társaság elnöke szintén az életműben fellelhető mélységre és magasságra hívta fel a jelenlevők figyelmét, majd hozzátette: Szilágyi Domokos soha nem tartozott a divatos költők közé, rendhagyó módon kell rá tekintenünk. A költő halálának 35. évfordulója alkalmából szervezett rendezvénysorozat a Kolozsvár Társaság székhelyén folytatódott, ahol Szilágyi Domokos a mai emlékezetben címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést. „Hatalmas életműről beszélhetünk, amelynek megértése és megfejtése nem egyszerű. Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy a költő ismert-e határokat, és ha igen, hogyan lépte túl ezeket” – indította a beszélgetést Kántor Lajos, az esemény moderátora. Mint mondta, már több éve próbálkozik egy kettős életműfeltárással, amelynek során Szilágyi Domokos mellett Szabédi László erdélyi költő műveit szándékszik megfejteni. „Az életművek elemzésével szeretném felrajzolni az adott korszak képét is, Erdélynek ezt a furcsa, de termékeny időszakát. Az egymásra vetítésnek köszönhetően a művek különös megmutatkozásának lehetünk tanúi, emellett pedig minden bizonnyal Szilágyi Domokos nagysága is hangsúlyosan kirajzolódik majd” – részletezte Kántor Lajos. „Úgy gondolom, ha nem egy brutális korban születik, Szilágyi életműve sokkal játékosabb lett volna, hasonlóan Weöres Sándor verseihez” – vélekedett az eseményen Pécsi Györgyi magyarországi irodalomkritikus. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész ugyanakkor elmondta: a teljes életmű feltárása és feldolgozása nagyon sok időt és anyagi fedezetet feltételez, amelynek megvalósítására jelenleg nincs intézményesített eljárásmód. Hozzátette: a költő verseinek kutatása továbbra is az önkéntesek feladata. Kőrössy Andrea, Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2013. január 1.Petőfire emlékeztek az új év első napján SzatmárnémetibenEgy civil kezdeményezés nyomán, születésének 190. évfordulója alkalmából Petőfire emlékeztek az év első napjának délutánján Szatmárnémetiben. Az ünnepség szervezője az a Tóth István vállalkozó volt, aki öt éve minden január elsején az István parkba, a régi városi kórház előtt álló Petőfi-szoborhoz hívja a költő barátait. A mintegy százfős közönség előtt most is ő tartotta az első beszédet, amiben szólt arról, hogy Petőfi sokkal többet érdemel, mert jóllehet a hazai törvények az ilyenszerű összejöveteleket nem korlátozzák, mégis kevesen jöttek el fejet hajtani előtte. „Ami azt jelenti, hogy messze nem élünk eléggé biztosított jogainkkal” – fogalmazott a vállalkozó. András Gyula színművész a költő Szájhősök című versét szavalta el, Nagy Zoltán mérnök-vállalkozó Petőfi Szatmárnémetiben írt verseit ismertette és elemezte. Az ünnepség fénypontja a Bartók Béla Egyesület férfi karának, citerával kísért éneklése volt. Az olyan közismertebb megzenésített Petőfi-verseket, mint a Kislak áll a nagy Duna mentében, vagy Fa leszek, ha fának vagy virága a közönség is együtt énekelte velük. Sike Lajos Maszol.ro, 2013. október 9.Szatmár: az erdélyi színjátszás mítoszaKötő József kolozsvári színháztörténész volt a moderátora annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet vasárnap, az Ács Alajos Játékszínben rendeztek, s amelyen a magyar színtársulat alapító tagjai, volt kollégák és a társulat mai tagjai vettek részt. A szatmárnémeti magyar színtársulat megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi hétvége egyik érdekes eseménye volt az a kerekasztal-megbeszélés, amelyen a magyar színtársulat alapító tagjai, volt kollégák és a társulat mai tagjai vettek részt. Az Ács Alajos Játékszínben vasárnap délután tartott beszélgetésen a szatmárnémeti színház múltjáról és a szatmári színházkultúráról esett szó, belülről nézve. A beszélgetést moderáló Kötő József kolozsvári színháztörténész kihangsúlyozta, hogy lassan egy mítosz részei lesznek a Harag György Társulat alapító tagjai, közülük sokan már nem élnek. A szatmárnémeti színház maga is az erdélyi magyar színjátszás mítoszaként van jelen a köztudatban, hiszen megalakulásával indult el az erdélyi szellemi megújulás. A Harag György Társulat alapító tagjai voltak az elsők, akik magas szintű irodalmi és teatrológiai képzésben részesültek, így úttörő szerepet játszottak a színházi élet megújításában, abban, hogy a színház valóban a szellemi élet jó értelemben vett befolyásolója legyen. A szatmárnémeti színház a szellemi körforgás része lett, ahol egy alapvetően másoktól különböző szellemi műhely alakult ki. Harag György, a társulat rendezője azt vallotta, hogy a művészet mindig harcot jelent a korszerűség eléréséért. S amint az a beszélgetésen is elhangzott: a feltételek megvannak, hogy a szatmárnémeti színház továbbra is meghatározó szerepet játsszon az erdélyi magyar színjátszás formálásában. Múlt, jelen, jövő A kerekasztal-beszélgetésen terítékre kerültek az elmúlt hatvan év fontosabb eseményei. A másfél órás beszélgetés nagyobb részét az alapítás és a kezdés fényes korának körüljárása töltötte ki, hiszen ma is ebből kell erőt meríteni. Megszólalt: Elekes Emma, Soós Angéla (mint alapító tag), a későbbi korokból Boér Ferenc, András Gyula, Czintos József és Bessenyei István, az elmúlt huszonöt év gondjait Szabó Ágnes, Kulcsár Edit és Kereskényi Sándor foglalta össze. Bessenyei István a múlt és jelen kapcsolatait, Bessenyei Gedő István pedig a jövőbeli távlatokat vázolta fel. A beszélgetés legfőbb következtetése az volt, hogy a társulati különválás elkerülhetetlen, mert a jövő legfőbb záloga az önálló színházi struktúra kialakítása. Ennek keretében majd tisztább körvonalú lesz a közösségi színházi eszmény, és csak ennek a keretében működtethető az a műfaji sokszínűség, amelynek révén a Harag György Társulat megtarthatja elkötelezett és lelkes közönségét, valamint újra szert tehet a szakma legteljesebb elismerésére. Elhangzott a katarzis-központú színháznak a szükségessége is, valamint az, hogy egy valamirevaló színháznak — még ha vidéki is — szüksége van egy igazi menedzserre, egy-két saját rendezőre, akik megszabhatják a színház művészeti profilját. Elek György Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti) 2014. december 15.December 6-7-én zajlott a Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny Szatmárnémetiben, amelyet 22. alkalommal szervezett meg a szatmári Árpád Egyesület, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Szent-Györgyi Albert Társaság.A Kárpát-medence egyik legrangosabb versenyén középkorúaktól szépkorúakig képviseltették magukat a benevezők. A szakértőkből álló zsűri (tagjai: Gál Gyöngyi magyar szakos tanfelügyelő, András Gyula, Bárdi Johanna, Bodea Tiberiu, Marosszéki Tamás színművészek és Csirák Csaba helytörténész) szerint erős volt a mezőny. A zsűri az előadóművészetet és a kreatív szövegértést egyaránt díjazta. Gál Gyöngyi magyar szakos tanfelügyelő értékelésében kifejtette, hogy nagyon színvonalas volt a vetélkedő, óriási szórás volt a résztvevők életkorát tekintve (16 évestől 86-ig), ami jót tett a rendezvény színvonalának, változatos volt a versválasztás és a szerzőlista is – a népmesétől és népballadától a határon túli kisebbségi irodalom, az egyetemes irodalom nagyjaiig sokan szerepeltek az előadott művek listáján. A vasárnapi gálaműsort követően átadták a díjakat. A fődíjat az idén a nagykanizsai Baj Bianka nyerte, míg a közösségi díjat a marosszentgyörgyi Pataki Ágnes, a szavalók díját a Nagykanizsáról jött Micsinai Dominik. Pataki Ágnes a III. helyet szerezte, ugyanakkor elhozta az EMNT különdíját, a Gellért család különdíját és Keresztesi Mónika festőművész különdíját. (Tófalvi) Népújság (Marosvásárhely) 2017. március 27.Elhunyt András Gyula, a szatmári Harag György Társulat örökös tagjaÉletének 75-ik évében tragikus hirtelenséggel elhunyt pénteken András Gyula, a szatmárnémeti Harag György Társulat örökös tagja – közölte a teátrum. András Gyula Csíkszeredában született 1942. február 2-án. Első szerelme a néptánc volt. Hívták az Állami Székely Népi Együtteshez, de akkor már sikerrel felvételizett a színire. 1964-ben végzett Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, attól kezdve a Szatmárnémeti Állami Magyar Színháznak, illetve utódintézményének, az Északi Színház magyar tagozatának a tagja. Különböző karakterszerepekben tűnt fel. Közel másfélszáz alakításának tapsolhatott a közönség az elmúlt hat évtized alatt. András Gyula volt az együttes „nagy beugrója" is. Örkény István egyperceseinek hiteles tolmácsolójaként mintegy negyven egyperces szerepelt repertoárján. Több alkalommal vállalt zsűritagságot a Gellért Sándor Vers- és Prózamondó Versenyen és a Vidám Versek Versmondó Versenyén. A Szent-Györgyi Albert Társaság 1998-ban, mint az évad legjobb epizódszínészét, Nádai István-emlékplakettel tüntette ki. Nyugdíjazása után is sokat foglalkoztatta a Harag György Társulat, állandó fellépője volt Sződemeteren a Kölcsey-ünnepségeknek, továbbá az Ady-ünnepségeknek is (közel ötven Ady-verssel a repertoárjában), a Petőfi-napoknak Erdődön és Koltón, de nem hiányoznak repertoárjából kortárs költőink művei sem. Állandó szereplője a Szent-Györgyi Albert Társaság és a Németi református egyházközség által szervezett kulturális programoknak. Vesztesek címmel jótékonysági műsort tartott Szatmárnémetiben a Szentlélek plébánia Merk Mihály termében Böjte Csaba alapítványa javára, valamint a Németi templomban, a Rákóczi Kollégium javára. A Harag György Társulat művészeti vezetése 2013 októberében, a társulat fennállásának 60-ik jubileumára szervezett ünnepségsorozat keretében adományozott örökös tagságot András Gyula színművésznek. A színművészt a Szatmárnémeti Északi Színház előcsarnokában ravatalozzák fel, akik el szeretnék helyezni a kegyelet virágait a művész ravatalánál, megtehetik azt március 27-én, hétfőn 13.30 és 15 óra között a színház előcsarnokában. A temetésre aznap, 16 órától kerül sor a Magyar (Rodnei) utcai református temető ravatalozójából római katolikus szertartás szerint. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-21
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
